Nagypéntek

2002

"Királyi zászló jár elől, Keresztfa titka tündököl,
Melyen az élet halni szállt. S megtörte holta a halált."

- éneklik a keresztény közösségek nagypénteken Jézus szenvedésére és halálára emlékezvén.

Szeretett Testvéreim! Ahhoz, hogy Jézus szenvedésének és halálnak valóságát megközelíthessük, meg kell ünnepelnünk azt, különben nem tudnánk elviselni. Nem tudnánk elviselni saját szenvedésünket és halálunkat sem, ha azt nem Jézus szenvedésével együtt szemlélnénk. Az ember iszonyodik mindenféle szenvedéstől. Mindannyian futunk előle. Sokszor egy élet épül a menekülésre, majd omlik össze váratlan pillanatban azért, mert nem tudott soha szembenézni azzal, ami van, ami kikerülhetetlen. Az hogy Jézus halála a mi halálunk is, nem üres szóbeszéd, a lényegről szólunk. Az iránta érzett szeretet elsegít addig, hogy szemlélhessük az Ő sebeit, hogy aztán szemlélhessem sajátjaimat is, és hogy elviseljem, belássam: a teremtett lét kikerülhetetlen velejárója a szenvedés, amely nem csak itt vagy ott, hanem egész valósan, fájdalmasan az én szívemet, lelkemet és testemet marcangolja.

A nagypéntek liturgiája igazi misztériumjáték. Nem ad sok helyet értelmezésre, magyarázatra. A szent cselekmények, a Lélek és a közösség közös cselekvése önmagáért beszélnek.

Hallgatunk, meghallgatunk, könyörgünk, tudatosítunk és azonosulunk, közösségre lépünk a szenvedő Úrral. Ez a nagypéntek foglalata.

Liturgiánkat mély hallgatással kezdtük. Leborultunk és elnémultunk a Titok előtt. Megváltásunk Titkát csak döbbenten, megrendült, csodálkozó szótlansággal ünnepelhetjük. A hallgatás felkészített bennünket arra, hogy Izajás prófétát értő szívvel és halló füllel olvashassuk: " a mi betegségeinket hordozta, és a mi fájdalmaink nehezedtek rá, ... sebei által gyógyultunk meg." (Iz 53,4) Ez az ősi szöveg és a Zsidóhoz írt levél szavai kezünkbe adták a kulcsot a passió, a szenvedéstörténet szemléléséhez: "Krisztus földi életében hangos kiáltással és könnyek között imádkozott, könyörgött ahhoz, aki megtudta menteni a haláltól, és hódolatáért meghallgatást nyert. Isten Fia volt, de a szenvedésből engedelmességet tanult. Műve befejeztével pedig örök üdvösséget szerzett azoknak, akik neki engedelmeskednek."

Jézus megvetettsége és kigúnyolása, gyengesége és kudarca, elhagyatottsága és kétségbeesése a mi sebünk is, egyben olyan seb, amely által meggyógyulunk. A szenvedéstörténet egyetlen gyógyulástörténet. Ezért először könyörtelenül feltárjuk őket, saját sebeinket éppúgy, mint beteg világunk kórképét, amelyben az egyik ember elárulja a másikat, vagy a másikra hárítja a bűnt. A világ bűnét: amelyben az emberek sokszor malomkövek, kényszerítő körülmények között őrlődnek, nevetségessé teszik, kigúnyolják egymást, ahol képesek vagyunk egymást gyötrelmes halálra juttatni.

János evangélista a szenvedéstörténetben nemcsak a világot, hanem annak megváltását, megdicsőülését is elmondja. Jézus éppen ebbe a vészterhes helyzetbe jött le és szabadít meg. Sebeinket és a világ sebeit felvitte a keresztfára, és onnan kivitte világunkból. A kereszt nem csak a gyalázat fája, hanem trónus, ahonnan Krisztus az egész világ felett uralkodik. A kereszten, ahol sebeink és bajaink vannak, a létünkkel járó adóslevelünk fel van szögezve, Krisztus minden szenvedés legyőzőjeként uralkodik.

Krisztus közössége, az egyház az ünnepélyesen meghirdetett passióra, szevedéstörténetre az egyetemes könyörgésekben válaszol. Ezekben a könyörgésekben az egész világért imádkozik. A megváltásnak az imádságon keresztül kell a ma világába elérkeznie. A liturgikus ünneplésben nem kapcsoljuk ki a világot, hanem annak minden szenvedésével, vergődésével ellentmondásával Isten elé tárjuk. Minden égető gondot megemlítünk: a kormányzást, hiszen a hatalmon lévők egymásnak feszülése háborút gerjeszthet és az attól szenvedőket, a hívőket és nem hívőket, a zarándokokat és menekülteket és mindazokat, akik nem tudnak egyenesbe jönni önmagukkal. És bennefoglaltan ellenségeinkért is imádkozunk, bárhol legyenek is. Keresztény hitünk nem elzárkózást jelent, hanem fokozott nyitottságot: nem kitaszít, hanem egyesít. Nem azt fürkészi, hogy saját értékrendje mennyire nincs jelen a világban és másokban, hanem éppen arra nyitja fel a hívő szemét, hogy meglássa: mennyire jelen van! Ez a magatartásforma a keresztények Krisztus követése. Az "imitatio Christi" útja amennyire kiválaszt, épp oly mértékben egyesít is. S amilyen mértékben hiányolhatjuk saját magunkban Jézust, olyan mértékben kötelességünk felismernünk őt másokban. Jézus szépsége, tisztasága, édessége, gyengédsége amilyen egyszeri, olyan egyetemes is. Hogy Istennek valóban képmásai vagyunk, az valójában Jézusban realizálódik. Nem Isten profanizálása ez, hanem az ember megszentelése, minden embernek és minden valóban emberinek megáldása.

Az egyetemes könyörgések az egyház önkifejezése: feladjuk előítéletünket, és szolidaritást vállalunk azokkal, akikért imádkoztunk. Közösségben vagyunk velük, és azt kívánjuk, bárcsak megsejtenének valamit a Krisztus keresztje által kapott megváltásból.

Az egyetemes könyörgések után hódolunk a kereszt előtt. Azonosulunk Jézussal.  

Térdet hajtunk, meghajlunk, vagy megcsókoljuk Jézus keresztjét és ezzel a gesztussal juttatjuk kifejezésre, hogy eggyé válunk vele és mindazokkal is,. akikért imádkoztunk és imádkozunk. A kereszt előtti hódolat gesztusában a megváltás testünket is eléri.  Folyamatosan tudatosodik bennünk, hogy a kereszt szégyenfája reményünk alapja. Ez a botrányfa a menekülés egyetlen útja.

A kifejezett hódolat annak a jele, hogy Isten a kereszten hajolt le a legmélyebbre hozzánk. Ha hittel el tudom fogadni Jézus halálát értünk, értem adott áldozatként, ha Jézus életével és halálával azonosulni tudok úgy is, hogy saját életemet, szenvedésemet, bűneimet és halálomat is el tudom fogadni, akkor megnyíltam Isten szeretetére, értem a költő (Pilinszky) mondatát: "A megfeszített Isten karja tárva-nyitva áll, és nincs ennél tartózkodóbban kitárulkozó ölelés."

Erre az isteni ölelésre más válaszom nem lehet, mint

Alázva, törten állok a szent kereszt alatt,
e könny legyen a zálog, mily hőn sirattalak!
E könny szívem tanúja, hogy már híven szeret,
Ó vedd szívedbe újra, itt adj örök helyet."