Nagycsütörtök

Minden a vendégséggel kezdődik. A vendég a küszöbön áll, és belép. A vendég érkezése ünnep. A vendégnek, akit befogadtam, nem eshet baja, mert a vendég nem az enyém, hanem Istené, és ha befogadtam felelősséget vállaltam érte. A vendég arca ismerős Minden a vendégséggel kezdődik. A vendég a küszöbön áll, és belép. A vendég érkezése ünnep. A vendégnek, akit befogadtam, nem eshet baja, mert a vendég nem az enyém, hanem Istené, és ha befogadtam felelősséget vállaltam érte. A vendég arca ismerős, de egy kicsit mindig idegen is; a vendég maga azonban nem idegen.

Életünk egyik legnagyobb félelme, hogy idegenné válik a másik ember arca. Hogy az, akihez annyi minden fűzött egyszercsak idegen lesz a számomra. Vagy én az ő számára. Nézem, de nem ismerem meg. Néz, de nem ismer meg. Hogy az, akiért mindenemet odaadtam volna, egyik pillanatról a másikra érdektelenné válik. Az idegen ott áll a küszöbömön, de nem lát mást, csak bizalmatlanságomat. Eljött, de már nem vágyom arra, hogy befogadjam. Egyre idegenebb?

Talán nem véletlen, hogy Jézus első csodáját - a János evangélium szerint - éppen egy mennyegzőn, egy lakomán tette a galileai Kánában. Akkor, amikor két ember egy életre befogadta egymást. Mert minden a vendégséggel kezdődik. És nem lehetünk többek egymás számára, mint vendégek. A vendég arca ismerős, de egy kicsit mindig idegen is; a vendég maga azonban soha nem idegen. Ugyanakkor: ha nem látom ezt az idegenséget, nem látom a vendéget magát sem. Ha elveszítem az idegenséget, nem vigyáztam a vendégre. Ha elveszítem az idegenséget, tárggyá lesz számomra a másik. - Azért tudom befogadni a vendég idegenségét, mert én is idegen vagyok - nemcsak az ő életében, hanem bizonyos értelemben a sajátomban is.

És talán az sem véletlen, hogy Jézus földi élete végén - szintén a János evangélium szerint - egy másik vendégség, az utolsó vacsora áll. [Ezt követik majd a húsvét utáni megjelenések vendégségei] És a történetet olvasva mi már látjuk, hogy az utolsó vacsora csodái [= Jézus nyilvános működésének utolsó csodái] jellegükben eltérnek a korábbi csodáktól: Jellegében sem a lábmosás, sem a kenyértörés nem olyan konkrét, mint akár a víz borrá változtatása, akár valamilyen betegség meggyógyítása. Mindaz, ami az utolsó vacsorán történik, már sokkal inkább a feltámadás utáni csodák sorába illeszkedik. - Ott ülnek az apostolok az asztal körül. Tizenkét ember, tizenkét bizonytalanság, tizenkét félelem. Tizenkét idegen. Jézus pedig - mint az, akihez vendég érkezett - nekivetkőzik, és megmossa mindegyik lábát. "Ti is így tegyetek!" - mondja. Nincs más mód. Nem tudunk mást tenni a másik idegenségével: szeretni. Még akkor is, ha némelyek e szeretet ellenére is árulóvá lesznek. Mások azonban talán éppen ebbe a szeretetbe kapaszkodva, erre emlékezve lesznek képesek arra, hogy maguk is megtegyék, amit láttak.

[A Jézus korabeli zsidóságban mások lábának a megmosása az alattvalók feladata volt. A nem zsidó rabszolgának kötelessége volt, hogy megmossa ura lábát, de a zsidó rabszolgát már nem volt szabad ugyanerre kényszeríteni. Ha valaki vállalta ezt az egészen alacsonyrendű szolgálatot, az a lehető legnagyobb szolgálatkészség, a legnagyobb odaadás jelének számított (vö. 1Sám 25,41).]

Életünk egyik legnagyobb félelme, hogy idegenné válik a másik ember arca. Hogy az, akihez annyi minden fűzött egyszercsak idegen lesz a számomra. Vagy én az ő számára. Nézem, de nem ismerem meg. Néz, de nem ismer meg. Hogy az, akiért mindenemet odaadtam volna, egyik pillanatról a másikra érdektelenné válik. Az idegen ott áll a küszöbömön, de nem ismerem meg. Eljött, de már nem vágyom arra, hogy befogadjam. Egyre idegenebb

És most ott ül az asztal körül ez a tizenkét ember. Tizenkét bizonytalanság, tizenkét félelem. Tizenkét idegen. Jézus azonban jól tudja, hogy minden a vendégséggel kezdődik. Mielőtt az idegen bármit szólna vagy tenne, ő elébe megy, hogy befogadja. Mert tudja, hogy a vendéget az Isten küldte. Nem fél az idegenségétől. És nem hiszi el, hogy az idegenség megakadályozhatja a találkozást. Odaadja mindenét: rabszolga lesz. És hogy mindezt jobban elhiggyük, rabszolgaként is hal majd meg

De most, a mai estén nem kérdez egyikünktől sem semmit. Elénk térdel, hogy miközben lemossa lábunkról az út porát, megszülessen bennünk a bizalom. - Vendégek vagyunk. Mindenekelőtt az ő vendégei. De vendégek vagyunk egymás számára is. Meg kell mosnunk egymás lábát, hogy aztán egymás szemébe nézhessünk. Hogy ne féljünk a másik idegenségétől, és ő ne féljen mienktől.

Mert ekörül az asztal körül vendégek és idegenek vagyunk mindahányan. Meghívottnak lenni, itt nem a mi érdemünk. És egyszerre hozzuk magunkkal a vendégség utáni vágyunkat és az önmagunk számára is sok titkot rejtő idegenséget. De mindannyian tudjuk, hogy annak számára, aki vendégségébe hívott bennünket, egyikünk sem idegen. Az ő számára mindegyikünk arca ismerős. Arcunkban az idegenség pedig bármikor ünneppé lehet - nem másként, mint: egymás keze között.