2002
Csak Krisztus szavából és tetteiből tudjuk felfogni, hogy ő egészen az Istentől való elhagyatottságáig képes odaadni önmagát, anélkül, hogy feladná istenségét.
Jézus nemcsak Ádám átokszerű sorsát hordozza, hanem az emberi nem bűneit is, és ezzel az Istentől való elhagyatottságban bekövetkező "második halált". Így a "szolgai alakban" személyesen az Atyával szemben engedelmes. A szolgai alakig lealacsonyodó személy az isteni Fiú személye, ezért egész szolgai mivolta isteni szabadságának a kifejeződése, ebben a szabadságában mutatkozik meg az Atyával fennálló akarati összhang. Az isteni önrendelkezésről lemondva azzá akart lenni, aki kiemelkedő, egyedülálló módon engedelmeskedik az Atyának - az iránta való örök fiúi szeretetének önkiüresítő formájában. Beilleszkedik küldetésének irányvonalába, amely az Atyától ered.
Jézus Krisztus "az Úr", egyben "Jahve szenvedő szolgája", ezért egész életében, - de halálában is - egyrészt "hatalommal", de egyben "szelídséggel és alázattal" lépett föl.
Jézus "közöttünk verte fel sátorát", világosságot hozott a sötétségbe, de egyben az Atyához való visszatérése, a beteljesedés "órája" felé tart: az attól való távolsághoz méri egész magatartását. Létezésének mértéke a kereszt, amelyet nem vesz fel idő előtt, és amelynek ismeretét az Atyára bízza.
Jézus társakat választ maga mellé, fokozatosan beavatja őket titkaiba, mindenekelőtt szenvedésének titkaiba. A tanítványoknak a döntő szakaszon lehetetlen követni a Mestert - a követést megfogadó és megkísérlő Péter elárulja őt. Miután Jézus a halál magányában bevégezte egész művét, akkor válnak a tanítványok képessé arra, hogy életükben és halálukban is - tanúkként - kövessék őt a keresztig. Az utolsó vacsorán azáltal, hogy ették és itták őt, aki átadta magát, határaikat átlépve "belétársulnak". Egész testi-lelki valójukban helyet adtak számára.
A mai ünneplésünk a teljes földre borulással kezdődött, amint Jézus szenvedéstörténete is az olajfák hegyén. Minden Jézus lelkében indul el: a "rettegéssel" teli félelemmel. Elszigetelődik Jézus (a még egészen el nem tűnt) Atyától, akihez a gyengéd "Édesapa" (Abba) megszólítással fordul, de már nem jön létre párbeszéd Vele (a megdicsőülés távlata mindenestől elvész). Elszigetelődik Jézus a tanítványoktól is, akiket maga mellett tart, de egyben maga mögött is hagy.
A mások helyett szenvedő, közvetítő Jézus engedi, hogy a világ bűne betörjön testi-lelki-személyes valóságába. Jézus a világ bűnétől "megterhelten" sorsközösséget vállal a bűnösökkel, ezért tapasztalja meg azt a rettegést és szorongást, amelynek valójában a bűnösöket kellene elfognia. Jézus élet-útján a "végsőkig" ment, azaz a gyalázatos és szégyenteljes halált vállalta - a túlpart reménye nélkül.
Isten "odaadja" fiát, nem csupán küldetést ad neki, nem csupán ajándékot ad. Az történt meg itt, amit Ábrahámnak kellett megtennie Izsákkal: az Atya tudatos elhatározással engedi Krisztust a halálos sorsra, - a pusztulás hatalmai, elé vetette őt: "Isten bűnné tette Krisztust", ezáltal elátkozottá lett. Krisztus pedig (aktív önátadásával) rendelkezésére állt az Atyától eredő és a világ kiengesztelődését célzó szeretet-eseménynek - mégpedig úgy, hogy benne megítéltessen az istenellenesség teljes sötétsége. Ebbe a folyamatba tartozik az a kiszolgáltatás, amit emberek visznek végbe (foglyul ejtik, bilincsbe verik, elvezetik). Az emberek árulása és Isten (ön) átadó szeretete közötti feszültség - mégis egybekapcsolódik a "kereszt ellentmondásában".
Az "átadás" az emberiség képviselői közreműködésével valósul meg: ott vannak a nem választottak (pogányok), a választottak (zsidók) és az e népből kiválasztott tanítványok (keresztények). A tulajdonképpeni "kiszolgáltató" Júdás, egy a tizenkettő közül, aki átadja Jézust a zsidó főpapoknak, ezek "kiadják" őt Pilátusnak, aki végül "kiszolgáltatja", "átadja" akaratuknak" - végül a halálnak. Ez a háromszoros "kiszolgáltatás", (a kiszolgáltatások sora) leleplezi az emberiség minden képviselőjének bűnösségét Jézus halálában: "Isten mindenkit engedetlenségbe zárt, hogy mindenkin könyörüljön". Mindenki bűnéről van tehát szó. Azt is látjuk, hogy miképpen igyekszik kibújni a bűn hálójából minden bűnös azzal, hogy továbbküldi az elítéltet. Senki sem akarja vállalni bűnösségét, ez bizonyítja, hogy mindannyian bűnösök (vagyunk).